Többek között ezeken a kérdéseken gondolkodtam el a minap, mikor Ausztriában jártam. Az autóút mentén hosszasan szemléltem a mérnöki pontossággal megművelt parcellákat, az út mentén húzódó, gyönyörűen karbantartott árkokat, valamint a táblák szegélyeit, amelyeken gyomnak még csak nyoma sem látszódott. Milyen lelkiismeretesek errefelé a gazdák – gondoltam, majd felötlött bennem, hogy talán ebben nem is csak a méltán híres osztrák környezettudatosság és a németes precizitás a főszereplő, de könnyen lehet, hogy az osztrák agrárpolitikai szabályozás is ebbe az irányba hat.

Magyarországon miért nem ez a jellemző? Miért látni elgazosodott táblaszegélyeket, a nem karbantartott árkok miatt belvizes területeket? És vajon mi lenne a helyes út, hogy ezt elérjük, a gazdálkodók hozzáállásának, gondolkodásmódjának megváltoztatása, vagy a törvényi út? Talán ezek a kérdések fogalmazódhattak meg a brüsszeli bürokraták fejében is, mikor az ún. zöldítés szabályrendszerét megalkották. A zöldítésről majd egy következő bejegyzésben írok, egyelőre elöljáróban csak annyit mondanék, hogy 2015-től a gazdálkodóknak kötelező lesz többek között bizonyos mértékű környezeti szempontból hasznos tájelemekkel, növényekkel, területekkel rendelkezniük ahhoz, hogy a hektáronkénti támogatásuk egy jelentős részére szert tehessenek. Ezek lehetnek pl. árkok, táblaszegélyek, fasorok, kisebb tavak, facsoportok, sövények, fás sávok…

Azt hiszem, a fenti kérdésre egyértelműen az a válasz, hogy mindkét eszközzel elő kellene segíteni, hogy a gazdálkodók az általuk művelt területet a lehető legnagyobb gonddal műveljék, úgy, hogy közben odafigyelnek a talaj tápanyagkészletének megőrzésére, valamint a környező élővilág megőrzésére is. Bizonyára ismerik a mondást, miszerint a Földet nem a szüleinktől örököltük, hanem az unokáinktól béreljük. Ez a termőföldre is igaz. Több mint hétmilliárdan élünk a Földön, az egyre növekvő élelmiszerszükségletet úgy kell kielégítenünk, hogy környezet adta lehetőségek kiaknázása, vagyis az emberiség igényeinek teljesítése közben odafigyelünk az élővilág más szereplőinek szükségleteire is. Növekvő élelmiszer-előállítást csak a termőterületek növelésével, vagy a hatékonyság javítása által a hozam növelésével lehetne elérni. Mindkettő kedvezőtlen lehet a környezetre nézve, hiszen a termőterületek növelése a vadon élő állatok élőhelyének elvesztésével és az állat-, és növényfajok sokszínűségének csökkenésével járna, míg a hektáronkénti hozam növelése általában a termőföld szélsőséges kihasználását, a talaj tápanyag-tartalmányak elszegényedését eredményezi.

Bármennyire is feleslegesnek tűnnek a jövőre bevezetendő intézkedések a gazdálkodók többségének, mégis bizonyos szinten érthető a brüsszeli szándék, miszerint a mezőgazdaságnak jobban kell reflektálnia a környezetvédelemre és takarékosabban kell bánnia a rendelkezésre álló termőföldekkel, úgy hogy az élővilágnak is teret enged. Brüsszel számára jogi eszközök állnak rendelkezésre ennek elérésére, így ők rendeletben írják elő mindezt, a szemléletváltás már a tagországok feladata lenne.

Az osztrák kirándulás alkalmával azt is megértettem, hogy a javarészt irodában ülő, a természetbe csak hétvégi kirándulások alkalmával ellátogató bürokraták miért éppen a takaros árkokban, a hosszú, szabályos fasorokban és a táblákat elválasztó szabályos sövényekben látták ennek elérési módját. A laikus számára szemet gyönyörködtető és esztétikai élményt jelent egy ilyen szépen karbantartott szántó, így nem véletlen, hogy a környezet és a gazdálkodás harmóniáját elsőre ebben látták megvalósulni. Egy szép fasor, amelyen madarak fészkelnek, egy zöld sövény, amiben nyuszika bújik meg… Hát nem gyönyörű? És azért lássuk be, valóban van környezeti haszna.

Laikusként én is remélem, hogy a zöldítés révén Magyarországon is javul majd a mezőgazdasági táj képe, szakmabeliként viszont azt is látom, hogy ezért a gazdálkodóknak nem kevés nehézséggel kell megküzdeniük.