Néhány nappal ezelőtt, egy Siófokon megrendezett nagyszabású agrárkonferencián a kutatás-fejlesztés képviselője beszélt arról, hogy a tudás mekkora érték ma a világban, de mit sem ér a felhasználó számára, ha ő nem értesül róla, ha nincs lehetősége megismerni annak tartalmát, azt senki nem jutattja el a számára.


 

A szakemberek között jelentős vita folyik arról, hogy szükség van-e központi koordinációra a tudástranszferben, vagy bízzuk azt a szereplőkre, hiszen a közgazdaságtan szerint a kereslet mindig kialakítja a maga kínálatát. Igen ám, de vajon a tudás piacán megtalálja-e egymást a kereslet és a kínálat?

Ne gondolja a kedves Olvasó, hogy a bejegyzés végén választ adok a kérdésre, de abban biztos vagyok, hogy az írás végére minden olvasó el fogja tudni dönteni melyik oldallal ért egyet.

Ma már a közgazdaságtan is elismeri a tudást, mint kereslettel és kínálattal rendelkező termelési tényezőt, ami azt jelenti, hogy van piaca. A tudást információk összességeként is felfoghatjuk, amelyet valaki birtokol, egy másik ember pedig igényli azt.

Az elmúlt jó néhány év kutatásai alapján az is egyértelműnek látszik, hogy az agrárgazdaságban a versenyképes agrárstruktúra kialakulásának és a rendelkezésre álló fejlesztési források kihasználásának egyik legfőbb korlátja a szakmai háttérben mutatkozó hiányos tudás. A számok, a statisztika szerint a termelők háromnegyedének nincs szakmai képzettsége, vagy a szakmai hozzáértését pusztán a gyakorlati tapasztalatai adják. Mindemellett a gazdák alig fele keresi tudatosan, szakember segítségét is használva az új információkat. Bár a mezőgazdaság és az élelmiszeripar területén a statisztika egy kedvező tendenciát mutat a kibocsátás, a foglalkoztatás és a beruházások terén is, a versenytársainkkal szembeni lemaradásunk továbbra is jellemző.

A mezőgazdasági termelés növelésének és a gazdálkodási hatékonyság fejlesztésének fő útját az uniós stratégiák a hatékony tudásátadás megvalósításában látják. Kutatások igazolják, hogy ennek alapja a naprakész információk összegyűjtése, és azok egységes tartalmú továbbítása a felhasználók felé. Mindez alátámasztja, hogy egyre sürgetőbb kérdés az ágazatban az információk gyors és hatékony továbbításának megszervezése, ellenkező esetben a lemaradók még nagyobb hátrányba kerülnek.

Ehhez kapcsolódóan további kérdések merülhetnek fel bennünk. Egyáltalán tudják-e a termelők, hogy szükségük van információra, és ha igen, akkor tudják-e milyen információra van szükségük? Meg tudják-e fogalmazni a kérdésüket? Tudják-e kihez, hova fordulhatnak a kérdésükkel, és a válasz, amit kapnak valóban magas szintű szakmai tudásra alapozott-e? Amennyiben a termelő maga sem tudja mi az az információ, amelyre neki szüksége van, vajon ki fogja felvilágosítani erről? Honnan tudjuk, hogy a kapott információ hasznos-e?

Sok a kérdés, de hol vannak a válaszok?

A témához kapcsolódó felmérések eredményei alapján úgy tűnik, hogy míg a termelők egy része tisztában van az információk folyamatos nyomon követésének jelentőségével, harmaduk nem gondolja, hogy bárki tud neki olyat mondani, amivel ő maga ne lenne tisztában. A két csoport kétféle „kezelést” igényel. Míg az egyiknél már az új információk begyűjtése, továbbadásra adható formába hozása és továbbadása a cél, a másik csoportot egyáltalán arról kell meggyőzni, hogy ismerje fel az információ iránti szükségletét.

Forrás: NAK, 2013

A kutatási eredmények alapján az is egyértelmű, hogy az információs szükségletet felismerők gyakran nem igazodnak el a jelenlegi többszereplős, gyakran egymással konkuráló szervezeti struktúrában és nemcsak a hasznosítható tudást kell eljuttatni számukra, hanem azt is, hogy hol keressék azt. Azokat a gazdákat pedig, akiknél még meg sem jelent a tudás iránti igény, csak úgy lehet meggyőzni, ha megmutatjuk nekik, hogy milyen haszonnal jár mások számára az új információ.

Mindezt lehet csinálni kicsiben és nagyban, együttműködve, vagy versenyben egymással, csak éppen az a kérdés, hogy a felhasználó szemével nézve mi a legjobb. Úgy gondolom, hogy a téma felvetésekor említett dilemmában a legfontosabb, hogy megtaláljuk a legjobb megoldást arra, hogy a lehető legfrissebb információk a lehető legrövidebb úton és időn belül a lehető legtöbb termelőhöz jussanak el, illetve a felhasználásról, az átadott tudás hatékonyságáról megfelelő visszajelzések érkezzenek, amiket a lehető legrövidebb úton és időn belül...

Kedves Olvasó! Bízom benne, hogy a felsorakoztatott tények és érvek alapján mostanra sikerült megtalálnia a saját válaszát a „koordináljunk, vagy hagyjunk szabadon?” kérdésre. Mostanra már látja, hogy szükség van-e a tudás piacán olyan szereplőre, aki az információs szükségletre adott tudást összegyűjti, lefordítja és célzottan átadja a felhasználók részére, majd felméri annak hatékonyságát, aminek terjesztésével további keresletet generál a tudás piacán. Vagy épp ellenkezőleg, az információ iránti szükséglet már most is biztosan megtalálja a piacon jelen lévő szolgáltatókat, vagyis hagyjuk érvényesülni a közgazdaságtan alapvetését és a kereslet előbb-utóbb kialakítja a maga kínálatát! A végére pedig már csak két kérdést kell megválaszolnunk: vajon ez előbb, vagy utóbb valósul-e meg, és van-e időnk kivárni a választ?